Főoldal » Hírek » Magyar civilek internálása 1944 őszén Romániában

Magyar civilek internálása 1944 őszén Romániában

A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között címmel több hónapon át tartó előadássorozatot szervez a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem.
A negyedik előadást ezúttal ismét egy erdélyi történész, Benkő Levente tartotta 2016. augusztus 17-én, Magyar civilek internálása 1944 őszén Romániában. A barcaföldvári haláltábor a kollektív emlékezetben címmel.

A kutatót dr. Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus, a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának kancellárja üdvözölte és mutatta be a közönségnek.
Benkő Levente magyarországi és romániai levéltári iratok, a barcafoldvári haláltábor túlélőivel az elmúlt húsz évben készített interjúi, valamint az egykori fogolytáborból kicsempészett levelek, illetve rövid üzenetek révén vázolta fel a barcaföldvári 2. számú fogolytábor történetét.

Előadása bevezetőjében kiemelte: „Nincs kollektív bűnösség! A történtek értelmi szerzői, elkövetői, a tettestársak nem közösségek, hanem személyek, akik azonosíthatók és megnevezhetők, a történéseknek pedig nincs közük a mához.

Elmondta, abban az időszakban, amikor 1941. június 22. és 1944. augusztus 23. között Románia a hitleri Németország (és Magyarország, valamint Olaszország) oldalán hadat viselt a Szovjetunió ellen, Románia területén 12 fogolytábort hoztak létre a szovjet hadifoglyok számára. E lágerek egyike volt a Brassótól 17 kilométerre elhelyezkedő Barcaföldváron (Feldioara) létesített 2. számú fogolytábor, ahol a román átállás napján, 1944. augusztus 23-án 5306 szovjet hadifoglyot őriztek. Az ő helyüket vették át 1944 őszétől a magyar és a német foglyok, többségükben otthonaikból elhurcolt civilek.

Az előadó áttekintette az 1944. őszi internálások és elhurcolások körülményeit és hátterét. Ismertette azokat a fontosabb intézkedéseket, illetve rendelkezéseket, amelyek a tárgyalt időszakban oda vezettek, hogy lelkészek, ügyvédek, vállalkozók, oktatók, tollforgatók internálásával a korabeli belügyi hatóságok rögtön augusztus 23-át követően igyekeztek „lefejezni” a dél-erdélyi magyarságot; és amelyek nyomán nem sokkal később Észak-Erdélyben is megkezdődött a tömeges elhurcolás.

Benkő Levente ismertette azokat az utasításokat, amelyek az 1944. szeptember 12-én Moszkvában megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezmény sajátos értelmezéséből eredően összemosták az internálandó németek és magyarok állampolgárságát azok nemzeti hovatartozásával. Ilyen rendelkezés volt a Csendőr Főfelügyelőség 1944. szeptember 29-i 44.759. számú parancsa, amely szerint „annak ellenére, hogy a bécsi diktátum [döntés] semmissé válásával Észak-Erdély valamennyi lakosa automatikusan és visszamenőleg román állampolgárnak tekintendő, a román közigazgatás alatt álló területen tartózkodó, magyar útlevéllel rendelkező észak-erdélyi magyar és német nemzetiségűek internálandók. Ez az intézkedés közbiztonsági okokból, a fegyverszüneti egyezmény előírásaitól függetlenül szükséges.” E parancs révén az internálást/elhurcolást az akkor Romániában tartózkodó magyar és német alattvalókról Erdély teljes német és magyar nemzetiségű őshonos lakosságára kiterjesztették a korabeli hatóságok. Ezt a célt szolgálta – a Román Nagyvezérkar október 19-i 578.832. számú értesítése is, miszerint „a magyar hadseregben szolgált, és a felszabadított Erdélyben levő otthonaikba hazatért katonaszökevények hadifoglyoknak tekintendők, és lágerekbe internálandók”.

Benkő Levente hozzátette: a férfiakat úgy csalták tőrbe, hogy pár napi munkára hívták őket, vagy igazolványt ígértek nekik, vagy egyszerűen partizánoknak tekintették őket. Ily módon jutottak szögesdrót mögé erdélyi magyarok és svábok tízezrei, akikhez hasonlóan 1945 januárjában-februárjában – Sztálin hírhedt 7161. számú parancsa nyomán – a szászok tízezreit hurcolták a Szovjetunióba kényszermunkára.

Az előadó szóvá tette azokat a hatósági túlkapásokat, amelyek során ártatlanul hurcolták el az embereket, és amelyekre az NKVD központi szervének munkatársai, Sz. B. Krilov és V. N. Durdenyevszkij is felfigyeltek, amikor 1945. január 26-i átiratukban rögzítették: a magyar állampolgárok internálásának Romániában nem szabad kiterjednie az őslakos erdélyi magyarságra, hanem csak az 1940. augusztus 30-a után Magyarországról Erdélybe emigráltakra, valamint a német nemzetiségűekre. Szintén e túlkapások kapcsán értesítette az alantas szerveket Gheorghe Liteanu tábornok, a Belügyminisztérium államminisztere 1944. október 19-i 18.764. számú átiratában: „Szíveskedjenek tudomásul venni, hogy a valamennyi román állampolgárságú német és magyar nemzetiségű személy letartóztatására/internálására vonatkozó intézkedés a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény egyetlen szakaszából sem következtethető ki, bármilyen tág értelmezést is kapnának azok.”

Mindezek ellenére tíz- és százezres nagyságrendben hurcoltak a Szovjetunióba romániai és anyaországi magyarokat, valamint németeket, akik közül többezres nagyságrendben sínylődtek, illetve haltak meg a haláltáborként elhíresült barcaföldvári 2. számú fogolytáborban. Az előadó elmondta: eddigi kutatásai révén 2000–8000 főre tehető a földvári láger állandó fogolylétszáma, az ott elhunytak száma levéltári források szerint 250–300-ra, a megkérdezett túlélők szerint viszont ennél jóval többre tehető.
A körülmények érzékeltetésére Benkő Levente Balázs András háromszéki túlélő leveleiből idézett: „Édes jó szüleim és testvéreim! Tudatom soraimmal, hogy tegnap, 23-án megérkeztünk Földvára. Itt szó sem lehet a szabadulásról, az egészségből ki kezdtünk fogyni, le vagyunk gyúrva egy szobába, se enni, [a]hogy kellene, se víz, se tisztálkodás. (…)  Máma az oltszemiek hoztak kenyeret, kalácsot, vagy három szekérrel, amit gyűjtöttek, de csak az őrök nyerészkedtek rajta.” (1944. december 24.); „(...) Most kezdtem egy kicsit erősödni, idáig még mindég veszett [el] a szemem világa meg nem halottam tisztán.” (1945. február 13.); „(…) a cseheket és a szerbeket küldik más lágerba (…), és ott intézik az ők ügyeiket, mi pedig maradunk. Ezek valószínű azt akarják, hogy vagy románok legyünk, vagy itt pusztuljon az egész.” (1945. március 16.). Ugyanakkor részleteket idézett további túlélőkkel készített interjúkból is.

Az előadó részleteket mutatott be a földvári elhunyt foglyok egy részét eltemető hídvégi Lőrinczi Árpád református lelkész feljegyzéseiből, ismertette a szomszédos Lüget (Arini) falu fogolytemető-vázlatát, és fényképeket mutatott be az egykori lágernek a 2000-es évek elején még álló, mára teljesen lebontott épületeiről, a hídvégi református egyházközség lelkésze, Ungvári Barna András kezdeményezéséről: az emlékműállításról, valamint az ezt követő évenkénti megemlékezésekről is. „Miként 1944-45-ben igyekezett enyhíteni a lágerban szenvedő foglyok szenvedésein, úgy az emlékműállításban is jelesre vizsgázott a hídvégi református gyülekezet” – szögezte le Benkő Levente.